Egy szirom nélküli virág

A könnyek megállíthatatlanul folytak lefelé hófehér arcomon. Na persze,mintha megakartam volna őket állítani,ahhoz már nem volt elég erőm. Csak kétségbeesetten szorongattam azt az egyetlen darabot, és minden erőmmel belekapaszkodtam anya emlékébe. Annyira fájt, mintha most vesztettem volna el igazán az én egyetlen anyukámat.
 - Hé! - felemeltem a fejem, és könnyes arcom Ryuu felé fordítottam. Ő pedig kinyújtotta felém a kezét. - Gyere, állj fel!
Pár pillanatig gondolkodtam mit tegyek, szívesebben maradtam volna még itt sírni egy kicsit. De látszólag, a fehér hajú fiú ezt nem nagyon akarta hagyni. Egy pillanat alatt talpra állított, majd megfogta a kezemet és elindultunk. Fogalmam sem volt hogy hová,amikor pedig vissza akartam fordulni nem engedte. Végig vezetett a tornaterem folyosóján, mindenféle beszéd nélkül, majd megálltunk az öltöző előtt.
 - Menj be öltözz át, és mosd meg az arcod! Itt megvárlak. - utasított,én csendesen lenéztem a még mindig összekulcsolt kezünkre, a sajátját rögtön elkapta majd elfordult. - Siess!
Lassan bevánszorogtam a lányöltöző mosdójába, és megálltam az egyik csap felett. Belenéztem a szemben lévő tükörbe, és valósággal elszörnyedtem. A szemem piros volt, és enyhén duzzadt, az arcom pedig olyan fehér akár a  fal. Gyorsan egy kis hideg vízzel  megmostam, majd úgy vizes fejjel mentem vissza a ruháimhoz. Ezúttal úgy volt ahogy hagytam, bár nem zavart volna hogyha ismételten ki lett volna borítva. Legalább, nem kellett volna azzal vesződnöm, hogy minden egyes ruhadarabot kiráncigálok a tornazsákomból. Miután átöltöztem, újból felvettem azt a kis töredéket, amit a padra helyeztem le magam mellé. Egy pillanatra elgondolkodtam, csak álltam és bámultam azt az egy darabot, amikor elfogott annak a magánynak az érzése, ami abból a kis darabkából áradt. Hirtelen mozdulattal bevágtam a kukába, hogy ne is lássam majd kiléptem az öltöző ajtaján. Amikor oldalra fordítottam a fejem, már láttam hogy Ryuu a falnak dőlve ácsorog. Úgy tűnik, időközben elment a táskájáért is. Talán egy kicsit túl sokáig készülődtem...
 - Most kérdezzem meg, hogy mit csináltál odabent ennyi ideig, vagy hagyjam? -  elfordította a fejét, és kérdőn vizslatott. Én megbánásképpen lehajtottam a fejem, és a padlót kezdtem el vizsgálgatni.
Felsóhajtott, majd elindult én pedig utána sétáltam. Amikor kiértünk az iskola kapuja elé, újból felém fordult ugyanazzal a kérdő tekintettel, mint amivel a tornateremben is jutalmazott.
 - Merre laksz? - erre a kérdésre nagyon meglepődtem. Miért érdekli hogy merre lakom? Lassan felemeltem a kezem, és abba az irányba mutattam amerről minden reggel jövök, és amerre mindig megyek. - Akkor, hazakísérlek. Gondolom nem szeretnéd, hogyha azok az alakok megint beléd kötnének.
Megráztam a fejem, a hajam pedig vadul szállt az arcom körül a hirtelen mozdulattól. Mire féloldalas mosolyra húzta a száját, aztán intett hogy menjek. Pár percen belül, már a házam előtt álltunk. Ha jellemeznem kellett volna az utat, azt hiszem életem legfurcsább útját írtam volna le. Hiszen Ryuu egész idő alatt nem szólt egy szót sem, más emberek biztosan végig fecsegtek volna de ő nem tett ilyesmit. Én pedig nem tudtam, hogy azért mert tudja, hogy úgy sem válaszolnék, vagy azért mert ő sem volt az a nagyon beszédes típus. Viszont, valamilyen oknál fogva, nagyon szerettem volna megtudni az okot. Valamiért szerettem volna többet megtudni erről a rejtélyes fiúról, aki csak úgy a semmiből bukkant elő. Viszont, ha most már van valaki, akihez beszélhetek, miért nem teszem meg? Hiszen mindig is ezt akartam nem? Hogy legyen valaki, valaki olyan akihez intézhetem egyszerű kis szavaimat. Úgy éreztem mintha valami visszafogna, amikor beléptem az apró kis lakásomba, mintha valami hatalmas súly nehezedne rám, ami alól nem tudnék kibújni. Észrevettem hogy Ryuu nincs mellettem. Amikor hátrafordultam láttam, hogy még mindig kint áll a ház előtt, és meg sem moccan. Gondolkodás nélkül ki mentem hozzá és megfogtam a csuklóját, majd behúztam magam után és leültettem. Elég furán nézett rám, de én nem foglalkoztam vele hanem feltartottam a mutatóujjamat pillanat kérés érdekében, majd kirohantam a házból. Átmentem és bekoptattam Nishimoto néniékhez, majd vártam hogy kinyíljon az ajtó ami pillanatokon belül meg is történt.
 - Szervusz Megumi! - köszönt barátságosan az asszony, én pedig úgy szintén sietve visszamosolyogtam rá. - Készítettem egy új fajta süteményt, szeretnéd megkóstolni?
Bólintottam, és megvártam míg eltűnik a hatalmas házikóban, majd egy nagyobb letakart süteményes tálcával tért vissza. Hálás tekintettel elvettem, majd meghajoltam köszönetképpen, és már rohantam is vissza a fiúhoz akit teljesen egyedül hagytam a házamban. Ám amikor visszatértem, már nem volt a helyén, csak a táskáját, és a zakóját láttam a földre letéve, de a tulajdonost sehol.
Rögtön rájöttem hol lehetett, ugyanis a háznak ezen a szobán kívül egy folyosója és egy kisebb mondhatni raktárszobája. Oda száműztem a régi holmikat, vagy inkább, azokat amikre nem bírtam ránézni. Készítettem egy kis teát, majd elővettem egy tálcát, és rápakoltam két süteményt meg a teát és elindultam abba a szobába. Igazam volt, tényleg ott állt, és éppen egy régi fotóalbumot nézegetett elmélyülten. Amint hallotta a közeledő lépteket felkapta a fejét, majd mint a tetten ért kiscica lehajtotta a fejét. Én mit sem törődve vele, letettem a tálcát a földre, majd leültem és hívogatóan mosolyogtam rá. Miután rájött hogy semmilyen fenyítés nem vár rá, ő is letelepedett mellém és enni kezdtünk. Végig csendben, mélyen a gondolatainkba merülve ültünk egymással szemben. Aztán, egy idő után Ryuu megszólalt :
 - Tudod, te pontosan olyan vagy, mint egy szirom nélküli virág. - jelentette ki. Én csak kérdőn néztem rá és vártam hogy folytassa. - Szép, de mégsem teljes.
Nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. És hogy miért? Mert teljesen igaza volt.