A magány másik társa

Miután mindent gondosan visszapakoltam a helyére,enyhe sokk hatással huppantam le a padra kezeimet az ölembe ejtettem és úgy gondolkoztam.Ki tehette? És vajon miért?Őszintén szólva,nem kellett sok hogy rögtön sírva fakadjak,ha az eltűnik végleg egyedül maradok.Így kivel fogok beszélgetni?Éreztem ahogy apró könnyek gyülekeznek a szemembe,de makacsul visszafojtottam őket.Nem akartam sírni,meg kellett találnom és visszaszereznem amit elvettek.A hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam a helyemről,és villámgyorsan kiszáguldottam az öltöző ajtaján.Talán még nem juthatott messzire aki elvitte,valahogy vissza kell szereznem!Úgy döntöttem,hogy átkutatom a tornaterem szárnyát ahol az öltözők és a tanári voltak,aztán ha nem kerül elő akkor a senseit fogom megkeresni.Futni kezdtem mindent végignéztem,bementem a fiú öltözékbe és a tanáriba is benéztem,hátha megtalálták de semmi.Kezdtem elveszteni a reményt,nem kellett sok hogy teljesen kiboruljak, éppen egy teljesen elhagyatott folyosót vizsgáltam át, amikor halk kuncogást hallottam a hátam mögül.Hirtelen megfordultam,és akkor megláttam..két lány és egy fiú állt előttem.Mind tornaruhában voltak,arcukon gúnyos lenéző kifejezés ült,és a fiú kezében ott fityegett a számomra oly szent ereklye.Közelebb mentem hozzájuk és érte akartam nyúlni,amikor a fiú elhúzta az orrom előtt az egyik lány pedig fellökött.A kezemre estem,bár a térdem nagyban felfogta a kemény kőlapok ütését ezért mondhatni épen megúsztam.Hirtelen kárörvendő kacagás hallatszott a fejem felett,amikor felemeltem a tekinteten láttam hogy a fiú,és az a lány aki lelökött a lábamról hihetetlen élvezetét kacagásban adja tudtomra.A harmadik lány,inkább háttérbe húzódott igyekezett minél jobban elbújni rövid aranyszínű hajkoronája mögött de annyira nem sikerült neki.Amikor tekintetünk találkozott,láttam a szánalmat a szemében,volt egy olyan érzésem hogy neki semmi köze nem volt ehhez az egészhez, és szeretett volna belőle minél jobban kimaradni.De segíteni sem tudott,már rég túlléptünk azon a határon amikor egy bocsánatkéréssel el lehetett volna intézni mindent.A haraggal teli érzelmeim valószínűleg kiültek az arcomra ugyanis pillanatokon belül hallottam a fiú hihetetlenül lekezelő hangját :

- Megumi - san,te olyan szörnyű lány vagy!Komolyan ennyire lenézel mindenkit magad körül?! - a hangjából felháborodást hallottam ki,de mégsem értettem miről beszél. - Még azok után is hogy az idióta talizmánod nálunk van,inkább tűröd és még csak meg sem szólalsz!

- Hogy lehet egy lányban ennyi egoizmus?Egy lenéző kis liba vagy! - folytatta a másik lány,de én továbbra is csak néztem.Mégis miről beszélnek ezek?Én nem nézek le senkit!

- Ráadásul valami igen csak nagy baj lehet a fejecskéddel is,épeszű emberek nem szoktak holmi uncsi kis csecsebecséhez beszélni.Olyan lenéző vagy,hogy csak a nyomorult kis vackoddal beszélgetsz a mi szintünkre meg már nem ereszkedsz le ugye?Az túl megalázó lenne,a magadfajtának! - hihetetlenül fájtak ezek a szavak,komolyan úgy tűnt mindenkinek hogy azért nem beszélek,mert szerintem nem méltóak rá?

- Hagyjátok már,látjátok hogy még így sem hajlandó megszólalni! - a másik lányban úgy tűnik végre elindult valami,a baj csak az volt hogy semmit sem hatott.

- Hát ha nem hajlandó velünk beszélgetni,akkor majd fog hogyha összetöröm ezt a kis vackot amit olyan nagyra tart! - röhögött fel a fiú,kétségbeesetten rájuk néztem.

Ők tényleg bántani akarnak?Mi rosszat tettem nekik?A tekintetemmel igyekeztem minél jobban könyörögni,a szívem egyre csak ezt ordítozta "Ne,ne!".A két lánynál valamelyest hatott,mintha láttam volna a szemükben valami megbánást de nem eleget.

- Sajnálom,de az édibédi pillantásoddal nálam semmire sem mész! - hangosan felnevetett,majd egy hirtelen mozdulattal a földnek dobta az én egyetlen kapcsolatomat anyával.A látásom hirtelen elhomályosult,hallottam ahogy az apró tárgy csattan a padlón és darabokra törik.Ennyi.Nem bírtam tovább,kifolyt az első könnycsepp a szememből és azt ezer másik követte.Csendesen sírni kezdtem,csak folytak a forró könnyek a szememből,de hang továbbra sem jött ki a torkomon,fejemet lehajtottam és behunytam a szemeim.
Ekkor egyszerre két dolgot hallottam,a fiú önfeledt nevetését és halk de határozott lépéseket a folyosó vége felől.Soha sem akartam más kárát,de ott és akkor úgy éreztem hogyha most egy tanár jönne én lennék a legboldogabb ember a földön.De helyette egy olyan jött akire egyáltalán nem számítottam,rövid hófehér haja és kék szeme tökéletes összhangban volt.Egyenruhája hanyagul lógott rajta zakója be sem volt gombolva,kezeit pedig lazán a zsebébe dugta.Felém pillantott,majd a földre és a három diákra vándorolt a tekintete,villámgyorsan felmérte a helyzetet és lépett.

 - Ti meg miért itt lebzseltek ahelyett hogy az órán mutatnátok meg hogy mennyire bénák vagytok? - kezdte,csípős hangjától csak úgy szikrázott a levegő,de a célját elérte a fiú abbahagyta a kuncogást,és kezét ökölbe szorította.

- Ezt pont az iskola legnagyobb lógósa kérdezi meg tőlünk,Yamamoto Ryuu? - vágott vissza,arcán látszott hogy most egy nagyon nagy valakinek hiszi magát.A jövevény egy percig sem tétovázott,ököllel arcon verte a gúnyolódott aki ettől hátra tántorodott. - Ezt még nagyon megbánod,ha elmondjuk a tanároknak!

 - Én a helyedben nyugton maradnék,ugyanis a lopást jobban utálják mint a verekedést. - szólt,vissza nyugodt hangon,erre a támadóm már nem tudott mit mondani hanem a két másik lánnyal az oldalán elindult.

Én pedig véletlenül a földre pillantottam,amikor megláttam mi lett az én szeretett talizmánommal újból rám tört a sírás,a könnyek vadul szánkáztak le az arcomon és egyre gyorsabban.Felvettem a hozzám legközelebbi darabot a földről a markomba zártam majd lehajtottam a fejem,és végre teljes utat engedtem a könnyeimnek.