Egy szirom nélküli virág

A könnyek megállíthatatlanul folytak lefelé hófehér arcomon. Na persze,mintha megakartam volna őket állítani,ahhoz már nem volt elég erőm. Csak kétségbeesetten szorongattam azt az egyetlen darabot, és minden erőmmel belekapaszkodtam anya emlékébe. Annyira fájt, mintha most vesztettem volna el igazán az én egyetlen anyukámat.
 - Hé! - felemeltem a fejem, és könnyes arcom Ryuu felé fordítottam. Ő pedig kinyújtotta felém a kezét. - Gyere, állj fel!
Pár pillanatig gondolkodtam mit tegyek, szívesebben maradtam volna még itt sírni egy kicsit. De látszólag, a fehér hajú fiú ezt nem nagyon akarta hagyni. Egy pillanat alatt talpra állított, majd megfogta a kezemet és elindultunk. Fogalmam sem volt hogy hová,amikor pedig vissza akartam fordulni nem engedte. Végig vezetett a tornaterem folyosóján, mindenféle beszéd nélkül, majd megálltunk az öltöző előtt.
 - Menj be öltözz át, és mosd meg az arcod! Itt megvárlak. - utasított,én csendesen lenéztem a még mindig összekulcsolt kezünkre, a sajátját rögtön elkapta majd elfordult. - Siess!
Lassan bevánszorogtam a lányöltöző mosdójába, és megálltam az egyik csap felett. Belenéztem a szemben lévő tükörbe, és valósággal elszörnyedtem. A szemem piros volt, és enyhén duzzadt, az arcom pedig olyan fehér akár a  fal. Gyorsan egy kis hideg vízzel  megmostam, majd úgy vizes fejjel mentem vissza a ruháimhoz. Ezúttal úgy volt ahogy hagytam, bár nem zavart volna hogyha ismételten ki lett volna borítva. Legalább, nem kellett volna azzal vesződnöm, hogy minden egyes ruhadarabot kiráncigálok a tornazsákomból. Miután átöltöztem, újból felvettem azt a kis töredéket, amit a padra helyeztem le magam mellé. Egy pillanatra elgondolkodtam, csak álltam és bámultam azt az egy darabot, amikor elfogott annak a magánynak az érzése, ami abból a kis darabkából áradt. Hirtelen mozdulattal bevágtam a kukába, hogy ne is lássam majd kiléptem az öltöző ajtaján. Amikor oldalra fordítottam a fejem, már láttam hogy Ryuu a falnak dőlve ácsorog. Úgy tűnik, időközben elment a táskájáért is. Talán egy kicsit túl sokáig készülődtem...
 - Most kérdezzem meg, hogy mit csináltál odabent ennyi ideig, vagy hagyjam? -  elfordította a fejét, és kérdőn vizslatott. Én megbánásképpen lehajtottam a fejem, és a padlót kezdtem el vizsgálgatni.
Felsóhajtott, majd elindult én pedig utána sétáltam. Amikor kiértünk az iskola kapuja elé, újból felém fordult ugyanazzal a kérdő tekintettel, mint amivel a tornateremben is jutalmazott.
 - Merre laksz? - erre a kérdésre nagyon meglepődtem. Miért érdekli hogy merre lakom? Lassan felemeltem a kezem, és abba az irányba mutattam amerről minden reggel jövök, és amerre mindig megyek. - Akkor, hazakísérlek. Gondolom nem szeretnéd, hogyha azok az alakok megint beléd kötnének.
Megráztam a fejem, a hajam pedig vadul szállt az arcom körül a hirtelen mozdulattól. Mire féloldalas mosolyra húzta a száját, aztán intett hogy menjek. Pár percen belül, már a házam előtt álltunk. Ha jellemeznem kellett volna az utat, azt hiszem életem legfurcsább útját írtam volna le. Hiszen Ryuu egész idő alatt nem szólt egy szót sem, más emberek biztosan végig fecsegtek volna de ő nem tett ilyesmit. Én pedig nem tudtam, hogy azért mert tudja, hogy úgy sem válaszolnék, vagy azért mert ő sem volt az a nagyon beszédes típus. Viszont, valamilyen oknál fogva, nagyon szerettem volna megtudni az okot. Valamiért szerettem volna többet megtudni erről a rejtélyes fiúról, aki csak úgy a semmiből bukkant elő. Viszont, ha most már van valaki, akihez beszélhetek, miért nem teszem meg? Hiszen mindig is ezt akartam nem? Hogy legyen valaki, valaki olyan akihez intézhetem egyszerű kis szavaimat. Úgy éreztem mintha valami visszafogna, amikor beléptem az apró kis lakásomba, mintha valami hatalmas súly nehezedne rám, ami alól nem tudnék kibújni. Észrevettem hogy Ryuu nincs mellettem. Amikor hátrafordultam láttam, hogy még mindig kint áll a ház előtt, és meg sem moccan. Gondolkodás nélkül ki mentem hozzá és megfogtam a csuklóját, majd behúztam magam után és leültettem. Elég furán nézett rám, de én nem foglalkoztam vele hanem feltartottam a mutatóujjamat pillanat kérés érdekében, majd kirohantam a házból. Átmentem és bekoptattam Nishimoto néniékhez, majd vártam hogy kinyíljon az ajtó ami pillanatokon belül meg is történt.
 - Szervusz Megumi! - köszönt barátságosan az asszony, én pedig úgy szintén sietve visszamosolyogtam rá. - Készítettem egy új fajta süteményt, szeretnéd megkóstolni?
Bólintottam, és megvártam míg eltűnik a hatalmas házikóban, majd egy nagyobb letakart süteményes tálcával tért vissza. Hálás tekintettel elvettem, majd meghajoltam köszönetképpen, és már rohantam is vissza a fiúhoz akit teljesen egyedül hagytam a házamban. Ám amikor visszatértem, már nem volt a helyén, csak a táskáját, és a zakóját láttam a földre letéve, de a tulajdonost sehol.
Rögtön rájöttem hol lehetett, ugyanis a háznak ezen a szobán kívül egy folyosója és egy kisebb mondhatni raktárszobája. Oda száműztem a régi holmikat, vagy inkább, azokat amikre nem bírtam ránézni. Készítettem egy kis teát, majd elővettem egy tálcát, és rápakoltam két süteményt meg a teát és elindultam abba a szobába. Igazam volt, tényleg ott állt, és éppen egy régi fotóalbumot nézegetett elmélyülten. Amint hallotta a közeledő lépteket felkapta a fejét, majd mint a tetten ért kiscica lehajtotta a fejét. Én mit sem törődve vele, letettem a tálcát a földre, majd leültem és hívogatóan mosolyogtam rá. Miután rájött hogy semmilyen fenyítés nem vár rá, ő is letelepedett mellém és enni kezdtünk. Végig csendben, mélyen a gondolatainkba merülve ültünk egymással szemben. Aztán, egy idő után Ryuu megszólalt :
 - Tudod, te pontosan olyan vagy, mint egy szirom nélküli virág. - jelentette ki. Én csak kérdőn néztem rá és vártam hogy folytassa. - Szép, de mégsem teljes.
Nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. És hogy miért? Mert teljesen igaza volt.

A magány másik társa

Miután mindent gondosan visszapakoltam a helyére,enyhe sokk hatással huppantam le a padra kezeimet az ölembe ejtettem és úgy gondolkoztam.Ki tehette? És vajon miért?Őszintén szólva,nem kellett sok hogy rögtön sírva fakadjak,ha az eltűnik végleg egyedül maradok.Így kivel fogok beszélgetni?Éreztem ahogy apró könnyek gyülekeznek a szemembe,de makacsul visszafojtottam őket.Nem akartam sírni,meg kellett találnom és visszaszereznem amit elvettek.A hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam a helyemről,és villámgyorsan kiszáguldottam az öltöző ajtaján.Talán még nem juthatott messzire aki elvitte,valahogy vissza kell szereznem!Úgy döntöttem,hogy átkutatom a tornaterem szárnyát ahol az öltözők és a tanári voltak,aztán ha nem kerül elő akkor a senseit fogom megkeresni.Futni kezdtem mindent végignéztem,bementem a fiú öltözékbe és a tanáriba is benéztem,hátha megtalálták de semmi.Kezdtem elveszteni a reményt,nem kellett sok hogy teljesen kiboruljak, éppen egy teljesen elhagyatott folyosót vizsgáltam át, amikor halk kuncogást hallottam a hátam mögül.Hirtelen megfordultam,és akkor megláttam..két lány és egy fiú állt előttem.Mind tornaruhában voltak,arcukon gúnyos lenéző kifejezés ült,és a fiú kezében ott fityegett a számomra oly szent ereklye.Közelebb mentem hozzájuk és érte akartam nyúlni,amikor a fiú elhúzta az orrom előtt az egyik lány pedig fellökött.A kezemre estem,bár a térdem nagyban felfogta a kemény kőlapok ütését ezért mondhatni épen megúsztam.Hirtelen kárörvendő kacagás hallatszott a fejem felett,amikor felemeltem a tekinteten láttam hogy a fiú,és az a lány aki lelökött a lábamról hihetetlen élvezetét kacagásban adja tudtomra.A harmadik lány,inkább háttérbe húzódott igyekezett minél jobban elbújni rövid aranyszínű hajkoronája mögött de annyira nem sikerült neki.Amikor tekintetünk találkozott,láttam a szánalmat a szemében,volt egy olyan érzésem hogy neki semmi köze nem volt ehhez az egészhez, és szeretett volna belőle minél jobban kimaradni.De segíteni sem tudott,már rég túlléptünk azon a határon amikor egy bocsánatkéréssel el lehetett volna intézni mindent.A haraggal teli érzelmeim valószínűleg kiültek az arcomra ugyanis pillanatokon belül hallottam a fiú hihetetlenül lekezelő hangját :

- Megumi - san,te olyan szörnyű lány vagy!Komolyan ennyire lenézel mindenkit magad körül?! - a hangjából felháborodást hallottam ki,de mégsem értettem miről beszél. - Még azok után is hogy az idióta talizmánod nálunk van,inkább tűröd és még csak meg sem szólalsz!

- Hogy lehet egy lányban ennyi egoizmus?Egy lenéző kis liba vagy! - folytatta a másik lány,de én továbbra is csak néztem.Mégis miről beszélnek ezek?Én nem nézek le senkit!

- Ráadásul valami igen csak nagy baj lehet a fejecskéddel is,épeszű emberek nem szoktak holmi uncsi kis csecsebecséhez beszélni.Olyan lenéző vagy,hogy csak a nyomorult kis vackoddal beszélgetsz a mi szintünkre meg már nem ereszkedsz le ugye?Az túl megalázó lenne,a magadfajtának! - hihetetlenül fájtak ezek a szavak,komolyan úgy tűnt mindenkinek hogy azért nem beszélek,mert szerintem nem méltóak rá?

- Hagyjátok már,látjátok hogy még így sem hajlandó megszólalni! - a másik lányban úgy tűnik végre elindult valami,a baj csak az volt hogy semmit sem hatott.

- Hát ha nem hajlandó velünk beszélgetni,akkor majd fog hogyha összetöröm ezt a kis vackot amit olyan nagyra tart! - röhögött fel a fiú,kétségbeesetten rájuk néztem.

Ők tényleg bántani akarnak?Mi rosszat tettem nekik?A tekintetemmel igyekeztem minél jobban könyörögni,a szívem egyre csak ezt ordítozta "Ne,ne!".A két lánynál valamelyest hatott,mintha láttam volna a szemükben valami megbánást de nem eleget.

- Sajnálom,de az édibédi pillantásoddal nálam semmire sem mész! - hangosan felnevetett,majd egy hirtelen mozdulattal a földnek dobta az én egyetlen kapcsolatomat anyával.A látásom hirtelen elhomályosult,hallottam ahogy az apró tárgy csattan a padlón és darabokra törik.Ennyi.Nem bírtam tovább,kifolyt az első könnycsepp a szememből és azt ezer másik követte.Csendesen sírni kezdtem,csak folytak a forró könnyek a szememből,de hang továbbra sem jött ki a torkomon,fejemet lehajtottam és behunytam a szemeim.
Ekkor egyszerre két dolgot hallottam,a fiú önfeledt nevetését és halk de határozott lépéseket a folyosó vége felől.Soha sem akartam más kárát,de ott és akkor úgy éreztem hogyha most egy tanár jönne én lennék a legboldogabb ember a földön.De helyette egy olyan jött akire egyáltalán nem számítottam,rövid hófehér haja és kék szeme tökéletes összhangban volt.Egyenruhája hanyagul lógott rajta zakója be sem volt gombolva,kezeit pedig lazán a zsebébe dugta.Felém pillantott,majd a földre és a három diákra vándorolt a tekintete,villámgyorsan felmérte a helyzetet és lépett.

 - Ti meg miért itt lebzseltek ahelyett hogy az órán mutatnátok meg hogy mennyire bénák vagytok? - kezdte,csípős hangjától csak úgy szikrázott a levegő,de a célját elérte a fiú abbahagyta a kuncogást,és kezét ökölbe szorította.

- Ezt pont az iskola legnagyobb lógósa kérdezi meg tőlünk,Yamamoto Ryuu? - vágott vissza,arcán látszott hogy most egy nagyon nagy valakinek hiszi magát.A jövevény egy percig sem tétovázott,ököllel arcon verte a gúnyolódott aki ettől hátra tántorodott. - Ezt még nagyon megbánod,ha elmondjuk a tanároknak!

 - Én a helyedben nyugton maradnék,ugyanis a lopást jobban utálják mint a verekedést. - szólt,vissza nyugodt hangon,erre a támadóm már nem tudott mit mondani hanem a két másik lánnyal az oldalán elindult.

Én pedig véletlenül a földre pillantottam,amikor megláttam mi lett az én szeretett talizmánommal újból rám tört a sírás,a könnyek vadul szánkáztak le az arcomon és egyre gyorsabban.Felvettem a hozzám legközelebbi darabot a földről a markomba zártam majd lehajtottam a fejem,és végre teljes utat engedtem a könnyeimnek.

A halott talizmán

Monoton kopogásra ébredtem,amikor kinyitottam a szemem láttam hogy az eső veri ilyen durván az ablaküveget.Felültem,és miután sikerült kiűznöm az álmot a szememből az ablakhoz siettem és behúztam a redőnyt.Rideg félhomály borult az egykor oly meleg,és kedves szobára,és sajnos az a személy aki eltudta volna űzni ezt az érzést már nem volt itt.Lassan magamra vettem az iskolai egyenruhát,majd kifésültem sötét színű hajam , és elővettem az  esernyőmet és egy pár gumicsizmát.A talizmánt is gondosan eltettem,majd felvettem a vállamra akasztottam a táskámat és kiléptem az ajtón.Miután gondosan bezártam magam mögött,lassan elindultam az iskolába.Egész úton csak az esőt figyeltem,és próbáltam tudomást sem venni a növekvő rossz érzésről ami a hatalmába kerített.Valami határozottan készülődött,és ez aggasztott.Megérkeztem,pontosan előttem állt a nyitott vaskapu amit csak az óra kezdetekor szoktak bezárni,az udvaron egy lélek se volt csak hatalmas pocsolyák akarták megakadályozni a száraz bejutást az épületbe.A gumicsizmának hála,én aggodalom nélkül végig gyalogolhattam a kissé mély víztengereken és a lábam végig száraz maradt.Amikor beléptem a hatalmas épületbe,a szokásos enyhén fülledt levegő fogadott,a cipős rekeszemhez siettem ,és átvettem a váltócipőm majd, a rekesz kulcsát a táskám mélyére süllyesztettem.Elindultam felfelé az osztályterembe,itt a folyosókon már jóval több diák tartózkodott.Mindenki kettes - hármas csoportokban beszélgetett,és amikor elhaladtam mellettük az előbbi hangos társalgás átváltott vad suttogásra.Nem tudtam,hogy rólam beszéltek e,vagy csak olyan dologról amit nem hallhattam de nem is foglalkoztam ezzel sokáig.Pár percen belül megérkeztem a terembe és helyet foglaltam.A légkör szokatlanul furcsa volt,mintha egyszeriben mindenki sokkal távolságtartóbb lett volna mint eddig.Érdekes módon ugyanúgy sugdolóztak a többiek mint a folyosón lévők,és ezúttal senki sem jött a házimért.Vajon mi történhetett?Mélyen a gondolataimba merültem,még az sem zavart fel hogy az óra megkezdődött.Lehetséges hogy én csináltam valami rosszat?Azért viselkedik így mindenki?Nem értem.Ilyesmi még sohasem fordult velem elő azelőtt, éppen ezért fogalmam sem volt mit tehetnék.Az idő mondhatni észrevehetetlenül gyorsan telt,amikor magamhoz tértem már az utolsó óra következett.Testnevelés.Nem mondanám hogy utáltam volna ezt az órát,sőt volt amikor kifejezetten szerettem,de jelenleg ilyen baljós körülmények között nem igazán volt hozzá hangulatom.Mindenesetre igyekeztem hogy minél hamarabb elkészüljek,átvettem az egyen melegítőt.Ami jelen esetben egy térdig érő testhezálló fekete nadrág , és egy rövid ujjú bő rózsaszín póló volt.Elsőnek jöttem ki az öltözőből,miután anya talizmánját jól elrejtettem a tornazsákom mélyére.Mégis,még mindig ott motoszkált bennem az a rossz érzés,és nem hagyott nyugodni.Megkezdődött az óra,ma a röplabda volt terítéken ami mondhatni egész tűrhetően ment.Csak az volt a nehéz hogy szinte végig én játszottam,a csapattársaim állandóan a hátam mögött sugdolóztak.Csapatcsere volt,így végre egy kicsit kifújhattam magam,mivel eléggé kimelegedtem ezért visszamentem az öltözőbe hogy egy kicsit lehűtsem magam.Ám amikor a cuccomhoz mentem szemeim tágra nyíltak az idegességtől,a tornazsákomból minden ki volt ömlesztve a padra.A ruháim szétgórva az üvegem a földön a táskám mellé ledobva.Odaszaladtam,gyorsan áttúrtam a ruhákat,még a cipőmbe is belenéztem ,de a talizmán amit oly nagy becsben tartottam nem volt sehol!

A kezdetek kezdetén - Prológus

Mindig is átlagos voltam,valaki olyan aki egyszerűen beleolvadt a környezetébe.Ha észre is vettek,éppenséggel csak a házi feladatról volt szó amit persze én mindig készségesen odaadtam.Nem is tudom..talán azt vártam hogy majd ettől megkedvelnek?Vagy elkezdenek beszélgetni velem?Mert ha igen akkor ezt nagyon elnéztem,ezzel csak azt értem el kiszolgáltatott voltam.Egy idő után pedig minden visszatért a régibe,ha valakinek a füzetem kellett már csak lekapta az asztalomról, és minden szó nélkül lemásolta ami kellett aztán ugyanígy vissza szolgáltatta.Talán pont ezért nem voltam soha elég jó a társasági interakciókban,mert soha nem volt társaságom amiben gyakorolhattam volna.Éppen ezért,szerintem sokan némának is hittek,mivel soha nem szóltam egy szót sem.Néha már azon gondolkodtam, hogy tudok e még egyáltalán beszélni,de amikor ez az eszembe jutott mindig kéznél volt a talizmánom amit anyától kaptam.Ha néha napján megszólaltam akkor általában ehhez az aprócska tárgyhoz beszéltem.Ezáltal úgy éreztem mintha anyával beszélgetnék,és ez mindig egy kicsit bearanyozta a szürke mindennapjaimat.
Egyedül éltem egy aprócska házban Tokió egyik legeldugottabb sarkában.Csendes és nyugalmas környék volt,szerencsére igen kedves szomszédokkal akik már megszokták hogy soha nem beszélek,de mindig segítettek nekem.Nishimoto-san aki hentesként dolgozott egy húsüzletben minden héten hozott nekem valami fehérjét.Olykor halat esetleg húst is néha napján,a felesége aki pedig otthon volt mindig ajándékozott nekem egy tál finom süteményt.Gyakran sütött ugyanis a háztartás vezetése mellett igen sok ideje maradt ezért szinte szenvedélyévé vált a sütés.Mindemellett nagyon kedves,és jó szándékú fiatal asszony volt.Ház amiben laktam,kicsi volt de ugyanakkor szeretnivaló,és melegséget sugárzó is.Szerettem ott lakni,néha csak ültem a melegítő előtt és elképzeltem hogy anya is mellettem van.Olyankor mindig melegség töltötte el a szívem,olyan melegség amit csak elég ritkán tudhattam magaménak.Bár Nishimoto asszony már sokszor felajánlotta hogy inkább költözzek hozzájuk,,a válaszom azonban mindig egy nemleges fejrázás volt.Hiszen nem volt szükségem arra hogy eltartsanak,amikor anya beteg lett önállósodtam és megtanultam mindent ami az életben maradáshoz szükséges.Ebben az időben kezdtem el besegíteni egy étteremben mint helyettes szakács,bár annyira nem tudtam főzni mégis szükségem volt a pénzre.És a főnököm aki úgyszintén elég emberséges teremtés volt meg is értette a helyzetemet,éppen ezért nagyon elnéző volt , és mindig szólt ha jöhettem segíteni egy kis plusz pénzért.Sokan nyafognának,és siránkoznának hogyha ilyen életük lenne,de engem sohasem zavart a nélkülözés,és a fényűzés hiánya.Mondhatnánk úgyis,hogy beletörődtem a sorsomba és hogyha akkor nem mondok igent arra az ajánlatra,talán minden folytatódott volna ugyanígy.Való igaz hogy rengeteg szenvedést elkerülhettem volna,de sohasem voltam olyan mit mások.Mindig a magam módján intéztem a dolgomat és ez itt sem volt másképp.
A nevem Yoshio Megumi,és ez itt az én történetem!